DR. DAVID RAMON HAWKINS

ÉLETE 

Született: 1927. június 3. (Milwaukee , Wisconsin Állam)

Elhunyt: 2012. szeptember 19. (Sedona, Arizona Állam)

Dr. Hawkins leginkább pszichiáterként, szerzőként, előadóként és tudatkutatóként ismert. Számos könyvet írt, több előadássorozatot tartott. Ritka, hogy egy tudományos és klinikusi háttérrel rendelkező ember éljen meg ilyen magas spirituális tudatosságot, így kivételes, hogy valaki ennyire tisztán, érthetően tudja megfogalmazni, elmagyarázni a Valóságot, és az annak felismeréséhez vezető utat. Az alábbiakban saját szavain keresztül igyekszünk bemutatni Őt (egy kis kiegészítéssel), hogy a leghitelesebb képet festhessük róla. (Az idézetek az Én, valamint az Isten jelenlétének felfedezése című könyvekből lettek kiválogatva.)

„Hároméves koromban hirtelen ébredtem teljes tudatára a létnek, amikor szavak nélkül, egészében megértettem az „én vagyok” jelentését. Közvetlenül ez után az a félelmetes felismerés következett, hogy az „én” talán egyáltalán nem is létezik. Ez volt az a pillanat, amikor a nemtudás állapotából tudatomra ébredtem, megszületett személyes énem, és a „van — nincs” dualitása szubjektív tudatosságom része lett.”

„Hároméves koromban ez az élmény nem fogalmazódott meg nyelvi vagy gondolati szinten; nonverbális, de nagyon intenzív, rendkívül tudatos és tiszta tudatállapotban következett be. Ugyanakkor előkészítette a terepet ennek az életnek a végső célját illetően: megoldani és meghaladni ezt a paradoxont.”

„A létezés paradoxonja és az én realitásának kérdése egész gyermekkoromban és serdülőkorom elején is foglalkoztatott. Időnként a személyes énem kezdett visszacsúszni valamilyen nagyobb kiterjedésű, személytelen Énbe, és ilyenkor mindig visszatért a nemlét, a megsemmisülés kezdeti, ősi félelme.”

„Episzkopális vallásos nevelésben részesültem, gyermekként pedig ministráltam.”

„A megszokott gyermekkori tevékenységeket unalmasnak találtam, ezért a filozófiában, az önelemzésben és befelé fordulásban kerestem menedéket. A tanulmányi sikerek könnyen jöttek, és oda vezettek, hogy valósággal faltam Platón, Arisztotelész, Plótinosz és mások írásait, akik szellemi társaimmá váltak. Ugyanakkor valósággal lenyűgözött a szépség. A nagy katedrálisok és a klasszikus egyházi zene csodálata vezetett el zenei tanulmányaimhoz, fiúszopránként egy nagy katedrális kórusában énekeltem.”

„1939-ben, amikor újságkihordóként naponta 27 km-nyi utat kellett kerékpárral megtennem Wisconsin állam vidéki területein, egy sötét téli estén — farkasordító hidegben, otthonomtól távol — hóviharba keveredtem. Biciklim megcsúszott a jeges úton, a dühöngő szél pedig kisodorta az újságokat a kormányra erősített kosárból, szanaszét szórva őket a jeges, hóborította mezőn. Már a ruha is keményre fagyott rajtam, én pedig reménytelenségemben és kimerültségemben sírva fakadtam. A szél elől keresve menedéket egy nagyobb hókupac jeges kérgét áttörtem, üreget kotortam, és belemásztam. A didergés hamarosan megszűnt, kellemes meleg, majd leírhatatlan békesség járt át. Olyan fény és határtalan szeretet árasztott el, amelynek nem volt se eleje, se vége, és egy volt önmagam lényegével. Amint tudatosságom eggyé vált ezzel a mindenütt jelen levő, megvilágosult állapottal, fizikai testem és a környezetem elhalványult. Elmém elcsendesedett, minden gondolat eltűnt. Nem volt, nem lehetett más, csak az időtlen, leírhatatlan, végtelen Jelenlét. Ebben az időtlenségben aztán hirtelen arra eszméltem, hogy valaki a térdemet rázogatja, és apám aggódó arcát láttam. Nehezemre esett visszatérni a testembe és abba, ami mindezzel jár, de apám szeretete és fájdalma láttán a Lélek gondoskodott a testemről, és újra működésbe hozta. Együtt éreztem vele, amiért féltett a haláltól, bár ezzel egyidejűleg a halál fogalma abszurdnak tűnt. Erről az állapotomról soha nem beszéltem senkinek.”

„A II. világháborúban egy aknaszedő hajón teljesítettem szolgálatot. Az aknakeresés kockázatos feladata során gyakran voltam a halál torkában, de nem féltem tőle. Mintha a halál érvényét vesztette volna.”

„Az orvosi egyetem ideje alatt filozófiai olvasmányaimat félretettem, és ezek helyett érdeklődésem a pszichológia, a pszichoanalízis és az emberi elme természetének a tanulmányozása felé fordult. Ehhez a képzéshez az alapos személyes pszichoanalízis is hozzátartozott, ami bizonyos téren nagyon hatékony volt, abban az átfogó törekvésemben azonban, hogy felfedezzem az egzisztenciális valóság lényegét, hiábavalónak bizonyult.”

„Az evilági élet elvárásai figyelmemet és közreműködésemet követelték. Intellektusom energiával való újratöltődése lehetővé tette, hogy sikeresen elvégezzem tanulmányaimat, az orvosi egyetemet, és hogy hosszú évekig elmegyógyászként, illetve pszichoanalitikusként dolgozzam. Pszichiátriai praxisom óriásivá fejlődött New Yorkban.”

1953-ban szerzett diplomát a Wisconsini Orvosi Egyetemen. Az elkövetkező 26 évben New Yorkban élt, ahol pszichiáterként dolgozott. Úttörő munkája jelentős klinikai áttörést hozott a skizofrénia és az alkoholizmus kezelésében. Kutatási eredményeit széles körben publikálták orvosi, tudományos és pszichoanalitikus folyóiratokban.

1956-1980-ig az Észak-Nassau-i Mentális Egészségügyi Központ (North Nassau Mental Health Center) orvos igazgatója, 1968-1979-ig a Brunswick Kórház (Brunswick Hospital) kutatási igazgatója volt.

„Szakmám nyugodt gyakorlása elé azonban hamarosan akadály gördült: lassanként végzetes betegség hatalmasodott el rajtam, ami semmilyen ismert kezelésre nem reagált. Harmincnyolc évesen már halálomon voltam, és tudtam, hogy nem sok van hátra. A testemmel nem törődtem, de a lelkemet kimondhatatlan aggodalom és kétségbeesés gyötörte. A vég közeledtével aztán átvillant az agyamon: „Mi van, ha mégis van Isten?”. Úgyhogy így fohászkodtam: „Ha van Isten, kérem, hogy most segítsen.” Bármilyen legyen is Isten, megadtam magam neki, és elvesztettem eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, olyan hatalmas átalakulást észleltem magamon, hogy az ámulattól szóhoz sem tudtam jutni.”

„Aki valaha voltam, nem létezett többé. Nem volt többé személyes én vagy ego, csak egy olyan határtalan Erejű Végtelen Jelenlét, amin kívül egyéb nem is létezett. Ez a Jelenlét váltotta fel azelőtti „énemet”, testemet és működését pedig kizárólag a Jelenlét Végtelen Akarata irányította. A világot a Végtelen Egység tisztasága ragyogta be, ami úgy mutatkozott meg, hogy minden a maga végtelen szépségében és tökéletességében tűnt fel.”

„Az élet ment tovább, a csend viszont továbbra is megmaradt. Nem volt többé személyes akaratom. Fizikai testem a Jelenlét végtelenül Erőteljes, ám páratlanul gyöngéd Akarata által vezérelve tette a dolgát. Abban az állapotban gondolkodásra nem volt szükség. Az igazság magától értetődő, a fogalomalkotás pedig fölösleges, sőt, valójában lehetetlen volt. Nem tudtam hatékonyan működni a világban. A félelmekkel és aggodalmakkal együtt a megszokott motivációk is mind eltűntek. Minden tökéletes lévén, nem volt mire törekednem. A hírnév, a siker és a pénz elveszítette jelentőségét.

„Megértettem, hogy mi is húzódik meg valójában a személyiség mögött: az érzelmi megbetegedés abból a hitből adódik, hogy az ember a személyiségével azonos. Így hát, orvosi praxisom mintha csak magától folytatódott volna, végül aztán óriásivá nőtt. Az Egyesült Államok minden részéről jöttek hozzám. Az évi 2000 járó beteghez több mint 50 terapeutára és egyéb munkatársra, 25 rendelőre, kutató- és EEG-laborra volt szükség. Évi 1000 új páciensem volt.”

1973-ban jelent meg klinikai kutatómunkájának dokumentációja hagyományos könyv alakjában, Ortomolekuláris pszichiátria címmel, melynek társszerzője Linus Pauling (Orthomolecular Psychiatry: Treatment of Schizophrenia).

„A munka egyre fárasztóbb lett, végül pedig meghaladta erőmet. A pácienseknek várakozniuk kellett az ágyakra, pedig a kórházat kibővítettük, hogy elszállásolhassuk őket. Roppant nagy csalódás volt számomra, hogy az emberi szenvedést egyszerre csak egyetlen páciensnél tudtam leküzdeni, mintha csak kanállal próbáltam volna a tengert kimerni.”

„Eljött az ideje, hogy magam mögött hagyjam New York-i életemet, és hogy Long Island-i otthonomat is feladjam valami sokkal fontosabbért: Tökéletesítenem kellett módszerem eszközét, azaz „önmagamat”. Ehhez arra volt szükség, hogy addigi világomból kilépjek, és mindent feladva visszavonultan éljek egy kisvárosban. A következő hét évet meditálással és tanulással töltöttem.”

„Az üdvösség állapotai minden elképzelést felülmúló erővel és kéretlenül tértek vissza újra és újra. Végül meg kellett tanulnom, hogyan lehetek úgy az isteni Jelenlét állapotában, hogy közben működni tudjak a világban. Az elme elveszítette a nagyvilág eseményeinek fonalát. Ahhoz, hogy kutatni és írni tudjak, abba kellett hagynom a spirituális gyakorlatok végzését, és a forma világára kellett összpontosítanom. Az újságolvasás és a tévénézés segített tisztáznom, hogy ki kicsoda, és újra napirenden lennem a főbb eseményekkel, aktuális társadalmi vitákkal.

„Így történt, hogy a lélek e nagy kitérője után visszatértem a legfontosabb munkához, ami abban áll, hogy minél több embertársam számára megpróbáljam legalább egy kicsit érthetőbbé tenni a Jelenlétet.”

Dr. Hawkins életének utolsó három évtizedét Arizonában töltötte, a tudomány és a lelkiség látszólag eltérő területeinek korrelációjával foglalkozott.

„Azon gondolkodtam, hogy kell lennie valami másnak, amivel a közös betegség, a spirituális gyötrelem és emberi szenvedés végeláthatatlan özönének oka megszüntethető. Ez vezetett el az élettani válaszreakció (izomtesztelés) tanulmányozásához, amely bámulatos dolgokat tárt fel előttem. Olyan, mint egy „féregjárat” a fizikai világ, valamint az elme és a lélek világa között, egy dimenziók közötti határfelület. Egy olyan alvókkal teli világban, akik forrásuktól eltévelyedtek, itt egy eszköz, amellyel felébreszthetem őket, és amivel mindannyiuknak bizonyíthatom a magasabb valósággal való elveszett kapcsolat létét. Így aztán sorra leteszteltem minden anyagot, gondolatot és fogalmat, ami csak eszembe jutott. E munkában segítségemre voltak tanítványaim és kutató munkatársaim.”

„Arra a következtetésre jutottam, hogy az emberi élet nagy tragédiája mindig is az oly könnyűszerrel becsapható pszichében rejlett. A sok viszály és küzdelem annak volt az elkerülhetetlen következménye, hogy az emberiség képtelen igaz és hamis közt különbséget tenni. Most azonban megoldás kínálkozott erre az alapvető dilemmára azzal, hogy maga a tudat természete — amire eddig csak következtetni lehetett — új összefüggésbe helyezhető és megmagyarázható.”

1995-ben írta „Az emberi tudatszintek kvalitatív és kvantitatív vizsgálata, valamint kalibrációja” (Qualitative and Quantitative Analysis and Calibration of the Levels of Human Consciousness) című doktori disszertációját, amely a tudomány és spiritualitás összeegyeztethetetlennek tűnő területe között teremtett kapcsolatot.

Dr. Hawkins életművének átfogó szándéka, hogy új összefüggésbe helyezze az emberi megismerés tudatfejlődésre vonatkozó részét. Ebbe építi bele az elme és lélek jelentéskörét, mint az eredendő isteni megnyilvánulását, ami az Élet és a Lét szubsztrátuma és állandó forrása. Ezt az elkötelezettséget fejezi ki a műveinek elején és végén olvasható „Gloria in excelsis Deo! ” (Dicsőség a magasságban Istennek!).

„Sokan tűnődnek azon, vajon hogyan lehet a tudatosság ilyen szintjére eljutni, de mivel annyira egyszerű, csak kevesen teszik, amit kell. Kezdetben erős volt a vágy bennem, hogy ezt az állapotot elérjem. Aztán következett a fegyelmezett cselekvés, a minden esetben alkalmazott, állandó és egyetemes megbocsátás és gyöngédség. Minden iránt együtt érzőnek kell lennünk, beleértve önmagunkat és gondolatainkat is. Ezután jött a hajlandóság, hogy a vágyakat felfüggesszem, és személyes akaratomat minden pillanatban feladjam. Amint minden gondolatot, érzést, vágyat és tettet átadtam Istennek, elmém fokozatosan elcsendesedett. Először egész történeteket és bekezdéseket engedett el, majd következtek a gondolatok és fogalmak. Amikor elengedjük a gondolatok birtoklásának vágyát, többé nem lesznek annyira kidolgozottak, és már félkész állapotukban kezdenek széttöredezni. Végül már akkor sikerült átadnom magát a gondolat mögött meghúzódó energiát is, mielőtt gondolattá állt volna össze.”

„Az állandó és lankadatlan összpontosítás, amely egyetlen pillanatra sem engedett a meditatív állapotból kizökkenni, mindennapi tevékenységem közben is jelen volt. Ez eleinte nagyon nehéznek tűnt, de idővel megszokássá, automatikussá vált, egyre kevesebb erőlködéssel járt, végül pedig egyáltalán nem igényelt semmilyen erőfeszítést. A folyamat a földet elhagyó rakétához hasonlítható. Először hatalmas energiát igényel, aztán, ahogy kikerül a föld gravitációs teréből, egyre kevesebbet, végül saját lendülete hajtja az űrben tovább.”

„A tudatváltás hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül következett be, és egyszerre csak ott volt a Jelenlét, félreérthetetlenül, mindent magába foglalóan. Az én halálakor néhány pillanatnyi félelem következett, aztán felragyogott az abszolút Jelenlét áhítata. Ez az áttörés látványos, és minden addigi élményemnél intenzívebb volt. A mindennapi életben semmi sincs, ami a nyomába érne. A mélységes megrázkódtatást, amit kiváltott, a Jelenlét szeretete enyhítette. E szeretet segítsége és védelme nélkül az ember megsemmisülne.”

Dr. Hakwins kiadott, magyarra lefordított könyveiről részletes ismertetők a könyvek menüpontban olvashatók. 

1998-2011-ig az Egyesült Államokban és külföldön havonta tartott szemináriumokon fejtette ki részletesen azt, ami túl hosszas lett volna ahhoz, hogy könyv formájában megjelenhessen, valamint a helyszínen feltett kérdésekre is válaszolt. Ezen előadások DVD formájában, angol nyelven elérhetőek. (2011. 09. 17-én volt az utolsó előadása.)

A felvételek az elhangzott mondanivaló mellett Dr. Hawkins kisugárzása, egyedi humora és kivételes nevetése miatt is érdemesek a megtekintésre.

 

Családjáról viszonylag kevés információ hozzáférhető. Édesapját Ramon Nelson Hawkins-nak, édesanyját Alice-Mary McCutcheon-nak hívták. Egy húga volt, Sally-Claire Hawkins.

3 felesége volt. Sally Louise Kennedy 1949-1960. között, Margaret Phelan 1961-1976. között és Susan Jane Humphrey 1999-2012. között. Első házasságából két lánya született, Lynn Ashley Hawkins Johnson és Barbara Catherine Hawkins.

Susan odaadóan támogatta Dr. Hawkins munkásságát. Ő végezte a szervezési, technikai feladatokat, partnere volt a mérésben, és ahogy egyes videókból kiderül,  sokat segített Neki a fizikai világban való eligazodásban is. Tanítványai, barátai készítettek egy kis, szívhez szóló összeállítást az életükről, amiből bepillantást nyerhetünk a mindennapjaikba. (Hamarosan feltöltésre kerül ide.)